EGY ANGYAL NAPLÓJÁBÓL
Kilencedik bejegyzés
Ma megint megnéztem az embert. Nehezen mozgott, alig táncolt, mintha nem is önmaga volna. Színes gömbök viháncoltak a szeme előtt, egy másik világ formálódó magzatai.
Zavaró fénytörés és jelzőfény, az idő rabságában.
Kinyújtotta a kezét, hogy adjon, de az üresség, mint egy ásító száj csak azt sürgette, hogy történjen valami. A körülmények köré csavarodtak, a spirál szorította. A kéz visszahúzódott a formátlanságba. A forma nem lép, talán nem tudja, hova léphetne. Mindenhol gömbök gyülekeznek, mintha várnának valamit tőle, de ő, mint valami hatalmas és éber szem, csak néz, és nem érti, mit is adhatna többet. A kéz megint mozdul, de a forma és a funkció még nem találkozott. A színes gömbök, akár egy szúnyograj, csak éhezik körülötte.
Figyelem, hogy mikor ölti fel a színes álcát, de ő csak ellenkezik a felszínesség ellen. Pusztán fehéret és feketét visel, és reméli, hogy nem tűnik fel. Eljátssza, hogy más, hogy azt lássák, valóban csak játssza ezt.
A jövő lassan megvalósulni látszik, a múlt visszhangjai kezdenek visszaérni, hogy igazolását adják a jelennek. Hasonlít mindenki máshoz, de nekem mégis ő az, az ember, akit, már oly sokszor megfigyeltem.
Csak nézem, alig kivehető a színes gömbök között, amiket ő lát. Már majdnem készen van, pillangó, egy hernyóktól hemzsegő fán, és nem is tudja hogy mily szép...
EGY ANGYAL NAPLÓJÁBÓL
Nyolcadik bejegyzés
Pár szó csak, és leírható minden. Érzések örvénye, testek mocorgó, zsibbadt mozdulatai. A határ mozog, a tudatra szemfedélként terül rá a csend. Elborítja, becsomagolja a semmit, arcot rajzol az áramlatba, és kaput nyit ezen az arcon.
A nyitott szem álmot lát, körülötte lépések zaja kelt hullámokat, könnyezik, teremt, áramoltat. Nem történik semmi a tudta nélkül, mégis, az idő fogságba ejti, a félelem halálra ítéli, és ellene dolgozik minden. Az idegenek figyelemmel kísérik az áramlást, időnként megérintik, továbbgördítik, mozgatják vagy megállítják kedvük szerint. A forradalom már elkezdődött, és csak a lázadók tudják, hogy így természetes.
Az új faj kitárja szárnyait, szeme álmosan nézi az időt, szája hangtalanul formálja a szavakat. Csak pár szó, és leírható minden, de a szavak nem jönnek könnyen. Érzések örvénye és zsibbadt mozdulatok között, az új faj értelmet ad a létezésnek
EGY ANGYAL NAPLÓJÁBÓL
Hetedik bejegyzés
Jövőt álmodni súlyos teher. Felfedeznivaló, meghódítható terület, idegen életformák, sötétség, körvonal, struktúra, megannyi érdekes, veszélyes ismeretlen.
Az álom felfedi a valóság szikráit, a csillogó fénytörés-szilánkok incselkednek a homályban, összeszedni őket egy örökkévalóság.
Haladni a megtestesült semmiben, mozgatni, mozogni a végtelenségig, ahol a párhuzamosok összeérnek, nincs más, csak a végtelen. Bekorlátozni, megtagadni, falakat építeni ebben a végtelenben, teremteni, alkotni, játszani, győzni és veszteni, mivégre?
A kapu egy pillanat, már vége is, új párhuzamosok a tükörben, szeretet, ölelő karok, tárt öl, nyitott szem, fényes sírgödör. Kinek kell az ócska, elkopott játék-univerzum?
Megint látom az embert, ír, folyékonyan, közben mást is alkot, sokféle dolgot, néhányról tud is. A metamorfózis csodája, ahogy vergődve mászik ki a burokból, ami sosem volt ő, csak annak látszott, csak annak hitte magát. Most másnak hiszi magát, kényelmes, új, mozgékony tudattal feláll, körülnéz, meglát és elpirul. Megint figyelem, hát igen, ezt meg én hiszem magamról.
EGY ANGYAL NAPLÓJÁBÓL
Hatodik bejegyzés
Az idő a változásban ismerhető fel. Aki nem veszi észre a változást, csak temetetlen halott az időtlenségben. Körülötte és benne formálódik a teremtés, de ő nem több egy törékeny hártyánál.
Az, aki felfogja a teremtés üzenetét, már rugalmas membrán, együtt mozog a világgal, szűrővé válik és közvetít.
A falakat felépíteni és ledönteni kemény munka. A menekülés időigényes foglalatosság. Membránnak lenni tudatos szórakozás. A boldogság tettekben mérhető.
Amikor az emberiség alszik, az ébredésről álmodik. Amikor ébren van, keresi a helyet, ahol lehajthatná a fejét. A nyugodt alvás feltétele az otthon. Aki otthon van, ne induljon álmosan útnak, aki máshol van, törölje ki a korábbi álmot a szeméből mielőtt útra kel.
A felébredés megszabadulás az álom hánykolódó tengeréből, kiszakadás egy biztonságosnak tűnő anyaméhből. A felébredés öröm és fájdalom.
A szavak megteremtik a valóságot, leképezik, megformázzák, mint a fazekas az agyagot. Aki ki tudja magát fejezni, éppúgy alkotó, mint egy néma festő vagy egy vak zenész. Az, aki látja a valóságot, boldognak látszik. Aki csinálja, boldog.
Másoknak segíteni a felébredésben önként vállalt kötelesség. Figyelni kell, mikor jött el az idő. Aki tevékeny, mindegy, mit csinál, főz, énekel vagy olvas, a valóság folyik át rajta. Ha meghallja az órát, és meglátja az alvót, leteszi azt, amit addig alkotott, hogy felvegye az álom által félbehagyott munkadarabot.
Ébreszteni lehet sokféleképpen. Aki ébren van, jól ismeri azt, aki alszik. Tudja, mit keresnek az álmos szemek, tudja, mit értenek a csukott fülek. A bizalom felesleges fogalom, hiszen aki fel akar kelni, megragad bármilyen kezet, ami nyúl felé. Akinek még nem jött el az idő az ébredésre, az előtt hiába tolonganak az önjelölt próféták.
Tudatos az, aki csak ott alszik el, ahol otthon van.
EGY ANGYAL NAPLÓJÁBÓL
Ötödik bejegyzés
Nem kellenek szavak ahhoz, hogy sikoltson. Nem kell száj ahhoz, hogy beszéljen. Aki fél, elvárja, hogy üldözzék.
Túl nehéz megváltozni. Az értelem nélküli test látványa most is arra késztet, hogy értelmet adjak a létezésnek. A Hang megszabadít, azt mondja, álljak fel a porból, keressek magamnak én is célt, értelmet, hitet. Nem tudom, mi ad célt, értelmet, hitet.
Minden jót. - mondja a Hang. Szeretném hinni.
Megnézem a batyut, tele van széppel és jóval. A Hang integet, azt suttogja, találkozunk még. Ahogy a szél fodrozza a füvet, olyan, mint a tenger hulláma. Emlékszem a tengerre, emlékszem arra, aki nézi.
Ma kinyitottam a Kaput, az őserő úgy áradt ki rajta, akár a fájdalom. A gyermek megszületett. A gyermekek mindig megszületnek, a kívánságok valóra válnak, az elme testté merevedik, hogy mozgást teremtsen. Nem kellenek szavak ahhoz, hogy sikoltsak.
EGY ANGYAL NAPLÓJÁBÓL
Negyedik bejegyzés
A létezés olyan, akár egy folyton mozgásban lévő sokdimenziós sakkjátszma, ahol a szerepek állandóan cserélődnek, a játékosokból bábuk lesznek, hol ezen, hol azon az oldalon, majd újra játékosok, nyertesek és vesztesek, pillanatról pillanatra változva és változtatva. A boldogság az arányokon múlik. Nincsenek örök vesztesek vagy nyertesek, legfeljebb negatívan vagy pozitívan gondolkodók. Aki mindenben a szépet és a jót látja, élvezi az életet, aki az élet árnyoldalait vizsgálja, a halált ismeri meg. A halál ismerete elgyengít és megerősít. A ragaszkodás személytelenné teszi a tudatot, eszközök, tárgyak, eszmék birtokosává, valamivé, aminek semmije sincs. Aki birtokolni akar, ne szorítsa ökölbe a kezét. A porrá szorított dolgok szülik a megsemmisülést. Amikor atomjaira hullik a tudat, és a szemlélődő egyetlen hatalmas szemmé válik, aki önmagát vizsgálja, a logikus elme és a szív bezárja kapuit, és az érzékelés új dimenziói nyílnak meg előtte. A két világ határán feltárul egy harmadik. Az új világ színes képei ott vibrálnak a receptorokban, a teremtés örökké megújuló jelképeit hordozva minden egyes villanásban. A látás apró cseppekben adagolja az érzéseket, feledtetve a metamorfózis fájdalmát. A könnyek, mint megannyi prizma, a gondolatok testetlen árnyékait simítják létté, széppé torzítják a formák dekadens táncát. Amikor a hangok megszelídülnek, csenddé válnak, létrehozzák a maguk univerzumát. Az univerzum örvénylő gömbje szétpattan, mint egy szappanbuborék, cseppjei lehullanak, és új univerzumokká lesznek a mélyben. A halál leveti álarcát, és elfoglalja helyét a sakktáblán.
EGY ANGYAL NAPLÓJÁBÓL
Harmadik bejegyzés
Ma újra megnéztem az embert. Szép gondolathalommal volt körülvéve, sugárzott a bőre, a hangja, az illata. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, a gondolathalom halott volt, mint az űr. Mint számára az űr. Tekervényes volt és kusza, de már az övé volt. Az övé, a miénk.
Sosem járt még itt, nem emlékezett a lépcsőkre, amik a semmibe vezetnek. Nem emlékezett egyáltalán semmire, és boldog volt. A Semmire nem emlékezett. Szavai voltak rá és érzései, a Semmi felcimkézve nyugodott a halomban, a többi Semmi között. Ott voltam én is. Megnyugtató a tudat, hogy létezem.
Itt minden csendes, az üvöltés visszaverődik a falakról, hogy újra és újra megszülje a hangtalanságot. Mozdulatlanul figyelem az embert, mintha ott sem lennék. Persze ott sem vagyok, a gondolathalom űrének zűrös tánca olyan nász, amiben nem tudok részt vállalni. Nem tehetem. A kapálózás felbőszíti a teret, kiöklendezi magából a gyávát. És én elég bátor vagyok kívülmaradni.
Az ember most összekapcsolódott a térrel, fehéren és feketén táncolt a szürkeségben. Egyszer még ott volt, majd a következő pillanatban már másutt, hogy ott is ott legyen egy újabb pillanatig.
A fény megcsillant a vizen, amiben fürdött. A lény felemelte fejét, szemei még vakok voltak egy pillanatig. Mikor látása kitisztult, a szemembe nézett. Arcán könnyekként futottak le a csillagok. Körülötte a gondolathalom lélegzett, akár az űr.
EGY ANGYAL NAPLÓJÁBÓL
Második bejegyzés
Valahol, valamikor.
Arcátlan istenek jutattak pokolra. Nem mentem volna magamtól a tűzbe, de nem ám! Minden mozdulatomat vizsla szemekkel figyelték, tudták, mit és miért teszek. De nekem nem mondták el.
Mióta itt vagyok, nincs se éjjelem, se nappalom, de tudom, mit és miért teszek. És figyelek, kialvatlan szemekkel követlek utadon. Hívlak, várlak a messzeségből, hogy mire ideérsz, én már ne legyek itt. Sosem vagyok itt, hiszen mindig ott vagyok. De nem vagyok ott igazán, mivel örökké itt kell lennem.
Nem látod, amikor felkelek, nem látod, amikor lefekszem. Látsz valamit belőlem egyáltalán?
Ha nem tudod, miről beszélek, akkor hiába beszélek. De ha tudod, akkor is.
Mikor jön el az idő? Ki ő, hogy el tud jönni egyáltalán? Mikor indulsz el az időben önmagad felé? Istentelen kérdések egy istenes világban.
Most nincs idő.
Most ma van. Holnap is ma lesz. Furcsa íze van az ébredésnek. Olyan, mint a mandula. Vagy mint a cián? Az orvosságok és a mérgek mindig keserűek?
Ki taposta ki ezt a fránya utat? Miért taposta ilyen mélyre? Elsodor, akár egy gyors folyó.
Valahol, valamikor felébredünk. Optimális esetben ott, ahol lefeküdtünk. Aki felhőkön alszik el, lehet, hogy meglepődik.
Miért nem vagy még itt? Beiktattak, de úgy tűnik, elkeverték a kartonod.
Ki az ördög tette ide ezt a gondolatot? Állandóan elhagyják.
EGY ANGYAL NAPLÓJÁBÓL
Első bejegyzés
Nem kellett kétszer szólnom. Az alak kiugrott a barlangból, és futásnak eredt. Menet közben megpróbált felkapni egy követ és a válla felett hátrahajítani, de csak félútig sikerült. Mintha lángolna a bőre, úgy rohant bele az éjszakába, fáklyaként mutatva az utat egy másik rejtekhely felé. Követtem a lassan kihunyó képeket, amiket teste rajzolt az időbe, a felfoghatatlan folyamba, ami érdekessé tette a létezést.
A gondolat, hogy az ember menekül, megállt. A szaggatott, ziháló lélegzet mozgatta a lángokat, fényeket varázsolt a barlang falára. Láttam a hangot, ahogy egyre lassul, csillapodó lüktetése egyedül érezte magát a csendben.
A tömeg hullámzott körülötte, ahogy a történelem a talpa alatt. Királyok, háborúk vesztek oda a szűkölő csendben. A fájdalom, ami táplálta a lángokat jogtalan volt és sértő. A világ minden sikolyát visszhangozta, és figyelmeztetés volt a hangban. A gondolat óvatos volt, mint egy állat, megbújt egy sarokban, de fénye, mint egy messzire hangzó üvöltés, befurakodott a tér réseibe.
Visszahúztam a kezem, hogy elérjem. A gondolat harapása lágy szellő volt hideg bőrömön, forró érintése szomorú emlékektől bűzlött. A világ apró magzatként kuporgott tenyerében, de a szorítás erős volt. A fogoly lassan, nehezen beszélt, alig hallottam a monoton hangot.
Mindig meglepett a szó, amikor táncolt, a világ szavai vágyódó tekintettel néztek ki a gondolat ujjai között a résen. Az arc megmozdult, érezte, amit tudok. Megrándult, amikor a szavak újra táncolni kezdtek benne. Még nem állt fel a földről, sziklaként ült a hullámzó időben.
A hangok megmozdultak a lüktetésre, kifolytak a résekből, a barlang merev lett és üresebb, mint az arc. A gondolat lassan megmozdult, teste a döbbenettől fakó árnyéka volt önmagának.
Állt az idő. Az ítélet ijesztő volt, megroggyant tőle a barlang,
Az ember felém mutatta üres tenyerét, és én nem ajánlottam semmit cserébe, csak a tiszta emlékeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése